A 2010-es években a magyar külpolitika vezényszava a keleti nyitás volt, mostanában viszont mindenki a konnektivitásról beszél. Filmes hasonlattal élve, ez most folytatás, remake vagy rendezői változat?
Szerintem többről van szó, nem olyan, mint a Szárnyas fejvadász háromórás rendezői változata. Hogy megértsük a keleti nyitás és konnektivitás közötti különbséget, egy kicsit menjünk vissza az időben: 2010-ben megfogalmazódott az az igény, hogy mind az exportpiacok, mind a működőtőke-beáramlás tekintetében csökkentenünk kell az egyoldalúságot. Felmértük a helyzetet, és azt láttuk: az exportunk 80-90 százaléka nyugatra irányul, a működőtőke-beáramlás hasonló arányban ugyanebből az irányból érkezik. Ezzel az a probléma, hogy az egyoldalúság egyben mindig függőséget is jelent. Európa súlya pedig a világgazdaság teljesítményéhez képest tartósan csökken.
Nos, ha egyoldalúan hozzákötjük magunkat egy olyan gazdasági térséghez, amelynek a teljesítménye zsugorodik, az nem jelent jót. Ebből a felismerésből született a keleti nyitás politikája, vagyis a külgazdaság és a működőtőke-beáramlás diverzifikációja. A konnektivitás ennél még több: olyan stratégia, amely nemcsak gazdasági, hanem politikai, kulturális és egyéb üzleti természetű elemeket is tartalmaz. Kiindulópontja, hogy egy ország akkor tud erősödni, ha minél több kapcsolattal rendelkezik, és ezek a kapcsolatok az idő előrehaladtával csak mélyülnek.
Ezek szerint nem egy vadonatúj doktrínáról van szó, mert abba, amit mond – nekem legalábbis úgy tűnik –, hogy belefér például a Hungary Helps-program vagy az afrikai szerepvállalásunk is.
Így van. Ne felejtsük el, hogy a világ körülöttünk megváltozott. Amikor 2010-ben elkezdtük a kormányzást, még ismeretlen fogalom volt az a probléma, amely ma a világ egyik legégetőbb kérdése: a blokkosodás. A hidegháború vége után kialakult és hamar természetessé vált a globális rend most töredezni látszik. A megszokott világrend szétesése csökkenti a mozgásterünket, beszűkíti a gazdasági lehetőségeinket, és bénítóan hat a politikai kapcsolatépítési lehetőségeinkre, hacsak nem vagyunk képesek a világgal együtt változni és alkalmazkodni az új körülményekhez. A konnektivitás stratégiája ilyen értelemben szerves folytatása a 2010 óta követett kormányzati politikának, de egyben reakció is a világ átalakulására.
Ez nagyon jól hangzik, csakhogy az elmúlt években a Nyugat ellentétes irányba indult el: keleti zárást és diszkonnektivitást hirdet. A világ blokkosodik, és az EU amerikai nyomásra Oroszország után Kínával is éppen leépíti a kapcsolatait. Ebben a környezetben – uniós és NATO-tagként – Ön szerint van reális esélye, mozgástere a magyar kormánynak arra, hogy sikerre vigye a konnektivitás stratégiáját?
Inkább azt a kérdést kell feltenni, hogy más stratégiával sikeresek tudunk-e lenni. Kelet-Közép-Európa az 1990-es években a világpolitikában és a világgazdaságban az egyik legdinamikusabban fejlődő terület volt, ez a föllendülés azonban megtorpant. A „hype” elmúlt. Hiányzik az a felhajtóerő, amely ahhoz szükséges, hogy szintet tudjunk lépni. Az elmúlt években az a szereplehetőség uralta térség gondolkodását – és ezt sok szomszédos ország el is fogadta –, hogy készüljünk az új hidegháborúra Oroszország és Európa között. Ez a konfliktus bármikor forró háborúvá változhat, és ebben a geopolitikai játszmában legyünk mi az előretolt helyőrség. Az ehhez a szerephez szükséges gazdasági és katonai erőforrásokat megkapjuk, de cserébe le kell mondanunk arról, hogy végérvényesen és saját jogon a fejlett országok és a régiós kulcsországok közé emelkedjünk. Ez Magyarország számára nem elfogadható ajánlat. Nekünk saját jogon kell a regionális politika meghatározó szereplőjévé válnunk. Ehhez az szükséges, hogy a Nyugat részeként ne a bezárkózást válasszuk, hanem kifejezetten építsünk arra az adottságunkra, hogy a Kelet és a Nyugat közötti kereskedelmi útvonalak mentén fekszünk, tehát a két világ itt tud találkozni és együttműködni egymással. A kormány ezért realista, a szankciókat elutasító és a háborús logikától mentes, a kölcsönös tiszteleten alapuló külpolitikát folytat. Ez az, ami Magyarországot kiemeli az egyébként mindinkább elfeledett térségből, felteszi a térképre – sőt, érdekes, izgalmas befektetési és együttműködési célországgá teszi.
Erről most eszembe jutott, hogy a baloldal megpróbálta kikezdeni Szijjártó Pétert, mert sokat „utazgat”, és viccet csináltak abból, amikor megfigyelői státuszt kaptunk a Türk Tanácsban, de a csádi misszió vállalása ellen is ágáltak. Bírálják a kormányt azért, mert megőrizte a kapcsolatait Moszkvával, és folyamatosan fejleszti Kínával, ugyanakkor a nyugati kritikák, a brüsszeli eljárások és az amerikai befolyásolási kísérletek ellenére a gazdasági kapcsolataink Németországgal, Franciaországgal vagy az USA-val sértetlenek. Sőt!
Túlzás nélkül tudom azt állítani, hogy Magyarországnak ilyen mély nemzetközi beágyazottsága még nem volt, mint most. Bár a Nyugaton a liberális politikai erők fenyegetésként tekintenek a magyar modellre, a konzervatívok egyre inkább példaként gondolnak ránk. Olyan sem volt még a magyar történelemben, hogy az Amerikai Egyesült Államok konzervatív fele számára Magyarország minta legyen. Az euroatlanti világon kívül, a globális Délen is sikerült az elmúlt tizenpár évben komoly eredményeket elérnünk. Említhetném itt a Kínával, a feltörekvő ázsiai országokkal – amilyen India, Vietnam vagy Indonézia – soha nem látott mértéket öltött gazdasági kapcsolatainkat. De az is idesorolható, hogy a közel-keleti válság idején egyszerre vagyunk jóban Törökországgal, Izraellel és Egyiptommal, illetve a karabahi események után Grúziával, Örményországgal és Azerbajdzsánnal. Ezt nem sok ország mondhatja el magáról. Ezek a példák jelzik, hogy a világ nem nyugati része értékeli, hogy mi nem az ellenségeskedést keressük, nem a blokkosodást építjük. Mindenkivel az együttműködésre törekszünk, és azt szeretnénk, ha Magyarország lenne az Európai Unió kapuja. Az EU soros elnöksége pedig még inkább felértékel bennünket.
Apropó soros elnökség! A kormány már jelezte, hogy szeretne új lendületet adni a Nyugat-Balkán integrációjának. Az EU bővítését viszont a föderalisták össze akarják kötni egy strukturális reformmal, amely lényegében az Európai Egyesült Államok előszobájába vezetne bennünket. Erről mit gondol?
Európának alapvető szüksége van a nyugat-balkáni bővítésre, társadalmi, gazdasági és biztonsági szempontokból egyaránt. A térség integrációjával erősebb lesz az unió. Mint minden bővítési folyamat, ez is bizonyos módosításokkal jár majd – kinek hány helye legyen a különböző testületekben stb. –, ezeket végig kell tárgyalni. De a bővítésnek nem kell szükségszerűen szuverenitásfeladással járnia. Szerintünk hamis dichotómia, hogy csak akkor lehet az uniót bővíteni, ha tovább szűkítjük a tagállamok mozgásterét, önállóságát. Aki ilyet állít, egész egyszerűen nem mond igazat, össze nem tartozó dolgokat kapcsol össze. Ráadásul valójában lehetetlenné teszi a nyugat-balkáni bővítést, mert ezek az országok hosszú évtizedeken át küzdöttek azért, hogy megvédjék a szuverenitásukat. Ezek után azt mondani nekik, hogy bejöhettek az Európai Unióba, de a külpolitika-alkotás önállóságáról le kell mondanotok – ezt nem tartom vonzó ajánlatnak. A bővítés csak úgy hozható tető alá, és az EU csak akkor lehet sikeres, ha több lesz benne a szubszidiaritás és a tagállami szuverenitás.
Egyet hátrébb lépve – már csak azért is, mert nem rég jelent meg a politikaelméleti kérdéseket is taglaló könyve, a Huszárvágás – beszéljünk egy kicsit a korszellem változásáról. A fukuyamai világkép megbukott, a történelem vége nem érkezett el, és a liberális demokráciák válságban vannak. De mi jön most?
Bevallom őszintén, engem nem az aggaszt, hogy Fukuyama megbukott, hanem az, hogy a fukuyamai gondolat – új formában – visszatért. Ha beleolvasunk a legfrissebb munkáiba, ő változatlanul a liberális, internacionalista nyugati világ teoretikusa. Mostanában arról beszél, hogy a történelem vége ugyan nem jött el akkor, amikor ő számított rá, de ez nem azt jelenti, hogy a jövőben sem fog eljönni. Szerinte el fog, csak előtte lesz még egy végső összecsapás a demokráciák és az autokráciák között, amelyben a demokráciáknak győzedelmeskedniük kell.
Nekünk, magyaroknak – a 20. század második felében történtek miatt – érzékeny a fülünk az „ez a harc lesz a végső” típusú gondolatokra. Azonnal megszólal bennünk a vészcsengő, hogy ez talán mégsem jó és helyes valóságértelmezés. De rengeteg követője van, és ez a gondolat blokkosodási politika egyik eszmei sarokköve. Fukuyama tétele szerint az egyik blokkban vannak a jók, a másikban a rosszak. Mi nem akarunk egy hamis ideológia vagy a liberális világrend végső győzelmébe vetett vakhit miatt szenvedni. Mi másban hiszünk: erős, szabad, független, büszke Magyarországot szeretnénk, és ennek érdekében mindenkivel készek vagyunk együttműködni, aki tisztelettel fordul hozzánk, és akivel kölcsönösen előnyös megállapodásokat tudunk kötni.
Úgy vélem, ilyen alternatívát kínál az amerikai választóknak Donald Trump is, akit most minden eszközzel megpróbálnak elütni attól a lehetőségtől, hogy indulhasson az elnökválasztáson. Érdekes, hogy az európai mainstream is mennyire retteg tőle – vagy talán inkább attól, hogy a győzelme után megszűnhet az USA gyámkodása az EU felett.
Az a helyzet, hogy az amerikaiaknak sok szempontból igazuk van. Ők nem értik, hogy ha mi, európaiak nem költünk a védelmünkre, és tőlük várjuk, hogy megvédjenek bennünket, akkor külpolitikai, gazdaságpolitikai és kereskedelmi kérdésekben miért ugrálunk. Szerintem ez jogos elvárás az ő szempontjukból. De ha nem tetszik, van megoldás: Európának a saját lábára kell állnia. Ha képesek vagyunk megvédeni magunkat, akkor saját jogon vehetünk részt a nemzetközi folyamatok alakításában. Ebből a szempontból tehát az, ha Amerika prioritásai megváltoznak, számunkra esély, hogy Európa felébredjen a Csipkerózsika-álmából.
A kurzusváltás az USA-ban elhozhatná az európai politika önállóságának vagy öntudatra ébredésének időszakát. Ha viszont marad a demokrata adminisztráció, és Brüsszelben nem sikerül változást elérni, akkor a liberális-globalista ideológia összekötése erősebb lesz, mint a geopolitikai realitás. Éppen ezért kell nekünk, magyaroknak szurkolnunk, hogy Donald Trump visszatérési kísérlete sikerüljön, és dolgoznunk azon, hogy Brüsszelben az európai szuverenitás gondolatára nyitott vezetők kerüljenek a fontos pozíciókba.
Az élen az Európai Konzervatívok és Reformerek Pártjának a képviselőivel, akikhez a Fidesz is csatlakozna?
Az európai pártpolitika hagyományosan és a közelmúltig nagyon bonyolult volt, de az utóbbi időben leegyszerűsödött. Nagyon markáns törésvonal alakult ki. Az unió vezetésében és az EP-ben jelenleg azok a pártok és politikusaik vannak többségben, amelyek, illetve akik olyan politikákat javasolnak, amely a napnál is világosabb módon káros Európa számára. Az, ahogyan a migrációhoz, a háborúhoz, a szankciókhoz, a zöld átmenethez, vagyis általában a gazdasági, biztonsági és energetikai kérdésekhez állnak, nem az unió érdekeit szolgálja. A másik oldal azért küzd, hogy az EU-nak végre olyan vezetői legyenek, akik szerint Európának elsősorban a saját boldogulásával kell foglalkoznia. Nekünk pedig mindenkivel együtt kell működnünk, aki ezt a logikát elfogadja. Hogy milyen pártcsaládban, az másodlagos. Most az a legfontosabb, hogy az európai szuverenitás híveinek pozíciókat kell foglalniuk.
